Green Day – Father of All Motherfuckers

Ez egy szubjektív lemezkritika. Nem tükrözi közösség, vagy csoport véleményét csupán kizárólag a sajátomat. Az olvasásnál vedd figyelembe, hogy 39 éves vagyok, és közel 25 éve a Green Day a kedvenc zenekarom. Ennek ellenére lesújtó véleménnyel vagyok az új lemezről. Ha a negatív kritikát nem szívesen olvasod, akkor most görgess tovább, vagy kattints ide

Nem is tudom hol kezdjem, mert kavarognak a gondolatok a fejemben.  Tegnap kikerült ugyanis az internetre az album, és meghallgathattuk a teljes 10 számos lemezt. Igen, 10 szám. 26 perces album.  

Az első problémám már rögtön a nyomorult unikornisos lemezborító láttán előjött, nem gondoltam volna, hogy egy ennyire hitvány covert fognak teljes komolysággal a korong elé tenni. Egy Insomniac, egy Dookie cover után ez az ásatag unikornis, minimum 8 lépés hátra. Tudom, nem ez lenne a lényeg, de megszoktuk az igényességet a Green Day-től, és ez minden, csak nem az. 

Az Awesome As Fuck után kaptunk egy újabb primitív albumcímet, Father Of All Motherfuckers. Színvonalában mondjuk illeszkedik a lemezborítóhoz, így végülis koherens a dolog, így igazából azon sincs mit meglepődni, hogy az “I Was a Teenage Teenager” számcím és dalszöveg is lehet.

Aztán jött az első single, a Father Of All, amely a 2 perc 28-as hosszával is épp elég volt hogy megossza a rajongókat. Hallottunk már falsettot Billie Joe-tól, úgy hogy az jól is állt neki, de ez most tulajdonképpen egy garázsdal nyivákolással megspékelve.  Aztán jött a Fire, Ready, Aim, ami nem is lenne rossz dal, de a zongora-klimpírozós betét mögött lévő fejhangon nyivákolást és “áá áá á áá á ááá” vokálokat akkor is nehezen veszi be a gyomrom. Januárban jött aztán egy Oh, Yeah, egy Joan Jett sample, aminek legalább a refrénje megmaradt, s bár a dal semmiféle módon nem hasonlít egyetlen korábbi produkcióhoz sem, ezt legalább szívesen hallgatom.

A frissen kiszivárgott dalok közül a Meet Me On The Roof volt az első amit meghallottam. A kezdő akkordoknál felcsillant a szemem, de a 10. másodpercben sajnos már megint fejhangon óbégatnak.. Kár érte, bár még mindig ezt a dalt szeretem a legjobban, jó kis ritmusos zene ez, vezetés közbe menni fog nyáron. A Stab You In The Heart is egy garázs-projekt, de olyan érzésem volt, hogy ezt én már valahol, valakitől hallottam. 46. másodpercnél lekapcsoltam, mert ez nem Green Day. Aztán közben az is kiderült, hogy ez a dal tulajdonképpen a You Broke My Heart a These Paper Bullets-ről. 14 perc 25-től nézzétek.  Ötletes, mi ? Pár éves dal, ami most felkerült erre a lemezre. Végül is az újrahasznosítás fontos dolog a fenntarthatóságot tekintve.

A Sugar Youth refrénjénél egy kis újrahasznosított She’s a Rebel, az eleje pedig a Lazy Bones dallamát idézi. A refrénje nagyon ragad, tempós zúzós.  Ez is az erősebb dalok közé tartozik, de nem hoz semmi különlegeset, világmegváltót. Green Day-hez mérten ez is egy középszerű dal.

A Junkies On a High andalító lassúsággal indul, amely aztán sötét unalomba fordul át.  58. másodpercnél már remeg a kezem a next gombon. Ásító ikon. 

Take The Money Crawl. Egy kétperces dal, aminek első 20 másodpercét egy teljesen jellegtelen intro adja, mire végre beröffen a gitár. Eszünkbe is jut a Foxboro lemezről, hogy “Ya alligator, ya space-invader, Ya swamp-dweller making your rounds”. Körülbelül ennyi, amit a dalról mondani tudok, sajnos nem tudom értelmezni Green Day síkon ezt a szerzeményt sem. Tisztességből meghallgatom végig, és konstatálom, hogy körülbelül akkora jelentősége lesz ennek a dalnak, mint a Little Boy Named Train-nek, nagyjából a nulla felé konvergál.

A Graffitia egy egészen kellemes lezárása az albumnak, megtámogatva némi zongorás klimpírozással. 3 perc 15-ös terjedelmével ez a lemez Jesus Of Suburbiája, bár ebben is van turpisság, mert 3:05-től rányomtak egy fade outot. Roppant ötletes..

Ezt a lemezt számomra képtelenség Green Day síkon értékelni. Ha Foxboro Hot Tubs lenne ráírva, érthető lenne a dolog, de ez így nem több, mint egy középszerűnél is gyengébb, ötlettelen, egy kaptafára készült generikus futószalag zene, ami mindenféle egyediséget, kreativitást nélkülöz. Egy sótlan garázslemez, kiemelkedő dalok nélkül, amely pillanatok alatt a feledés sötét homályába fog merülni.  Ez a lemez olyan, mint a borítója, és ami rá van írva. Annyi, és nem több. Színvonaltalan, ötlettelen, unalmas. Itt emlékezzünk meg Butch Walkerről is, aki segédkezett ebben. Őszintén remélem, hogy soha többé nem látjuk a zenekar közelében sem.

Remélem, hogy egyszer fény derül majd arra, hogy mi volt a koncepció a lemez mögött, és remélem azt is, hogy erre nem azt a választ kapjuk, hogy ez a művészi önkifejezés szabadsága. Mindenesetre szomorú, ha kiderül a végén, hogy 3 év és 3 hónap alatt tényleg csak ennyire futotta a Revolution Radio utódjaként. Addig is várom a Panicland Magnum Opus Of The Inglorius Kind lemezét, amiről már ismerjük a Rome Falls-t, ami az elejétől a végéig libabőr.